Dózsa György unokái: Alázatosan érdeklődnénk, szabad-e itt lázadni?

Hála Istennek, Magyarországon nincs, és soha nem is volt polgári engedetlenség. Itt csak az alkotmányos rendet felforgató bűnözők vannak, akiket egy idő után vagy kineveznek poszthumusz hősnek, vagy nem. A nép különben szorgos és engedelmes.

1968-ban, amikor a párizsi diákok utcára vonultak, és a rohamrendőrség felsorakozott velük szemben, Charles de Gaulle köztársasági elnök megtiltotta, hogy rárontsanak a különben csőcselék módjára randalírozó, autókat borogató ifjú kommunistákra. Az ő demokrácia-felfogása szerint ha a nép az utcára vonult, azt bizony meg kell hallgatni, mert a nép lehet, hogy hülye, de mégiscsak ő a nép.

2006-ban Budapest népe vonult az utcára, és a magyar kormány úgy kapkodott minden eszközhöz, hogy megállítsa őket, mint Bernát a ménkűhöz. A médiában való csőcselékezés, a tömeges letartóztatások, a provokátorok bevetése, az azonosító nélküli tömegbe lövés, minden belefért.

Aztán persze pislogtak, hogy hová lett a politikai legitimációjuk, mert bizonyos dolgok még itt, Kelet-Európában is kicsapják a biztosítékot. Különben már az is nagy eredmény, hogy leszavazhattuk őket négy évvel később. Mégiscsak van itt demokrácia, kérem. Rákosi még a tetőről lövetett az ilyesmiért.

De azért csak kényelmesebb az állampolgárt gumibottal a helyén tartani, ezért aztán nagyjából ugyanezt kaptuk a kormányváltás után is. Legfeljebb annyit mondhatunk el, hogy most már saját gazembereink vannak, nem Brüsszelből vagy Tel-Avivból ültették őket a nyakunkra. Egy darabig tűrtük ezt is, aztán valaki felvetette, hogy talán megpróbálhatnánk azt az izét, amit a híradóban láttunk, amit Franciaországban is csináltak. Hogy azt a polgári engedelmességet, vagy mit. Engedetlenséget? Jaj, az más. Azt azért nem kéne. Bocsánat.

Pedig a polgári engedetlenség a néphatalom érvényesítésének egyik legalapvetőbb módszere, és egy illegitimmé vált közhatalommal szemben gyakorlatilag az egyetlen bevethető eszköz.

A polgári engedetlenség azt jelenti, hogy a nép megtagadja az együttműködést azokkal, akiknek hatalom van a kezében. Ez aztán elég széles skálán megvalósítható, az egyszerű tüntetéstől kezdve a sztrájkig, a passzív ellenálláson át a fegyveres felkelésig. A demokrácia lényege éppen az, hogy erőszakra nincs szükség, mert a hatalom maga van úgy felépítve, hogy ha elég nagy nyomás nehezedik rá a társadalom részéről, mégpedig a törvényben engedélyezett kereteken belül, magától összedől.

Ez persze nem működik, ha a széles körben lemondatni kívánt miniszterelnök cinikusan csak annyit mond a tüntetőkre, „majd megunják és hazamennek”. Hát ez az, ami megkülönbözteti de Gaulle-t bármely tetszés szerinti magyar politikustól 1945 óta. A magyar politikus még mindig csak abból ért, ha lámpavasra húzzák. És persze fel van háborodva, ha valaki ilyesmit javasol, csőcseléket, neonácit és Soros Györgyöt kiabál. Az eszébe sem jut, hogy a hiba valószínűleg benne van.

Azt azért ne felejtsük el, hogy Orbán Viktor vagy Gyurcsány Ferenc igazából csak egy közülünk, magyarok közül. Pontosan úgy viselkednek, ahogyan közülünk igen sokan, ha hatalom kerül a kezünkbe, legyen az bármilyen fikarcnyi. Ahogyan az osztályfőnök nem tűr meg „feleselést”, ahogyan az igazgató kirúgatja a céget kritizáló munkást, ahogyan a hivatalnok kéjes örömmel közli az ügyféllel, hogy hiába járult elébe, mert a bonyolult űrlapon elírt egy nagybetűt, de akár ahogyan a takarítónő hatalmától megittasulva ordít rá a szerinte rossz helyen császkáló kisgyerekre, úgy bánik az állampolgárral mindenkori kormányunk is. Meg kellene engedni egymásnak, hogy véleményt nyilvánítsunk, hogy javasoljunk, és különösen hogy tévedjünk.

Amíg kizárólag hatalom és büntetés formálja a közgondolkodást, a polgári engedetlenség is csupán erőszakot és bűncselekményeket jelenthet. Egyszerűen azért, mert kevesebbel nem érhetünk célt. De megéri minden egyes kormány alatt 1956-os retrópartit tartani? Egyszerűbb lenne, ha mindannyian megtanulnánk visszakozni, kompromisszumot kötni, hibát beismerni és lemondani. Még a politikában sem kellene feltétlenül mindennek életre-halálra mennie. De Gaulle-nak sikerült ezt megérteni.

Mit gondolsz a cikkünk tartalmával kapcsolatban?

Kérünk szavazz az alábbi lehetőségek egyikére, hogy még jobb cikkeket készíthessünk Neked!

Tetszett a cikk? Kérjük, értékeld!

2018-04-03T09:47:13+00:00